Köröstarcsa község

Adatok

Régió: Dél-Alföld
Megye: Békés megye
Kistérség: Békési kistérség
Lakosság: 2846 fő
Terület: 62.83 km²
Népsűrűség: 45,3 fő/km²
Rang: község
Körzet hívó: 66

Fekvése

Köröstarcsa a Dél-Alföldön, Békés megyében, Mezőberénytől 7 km-re található. A község a Kettős-Körös bal partján fekszik. Szomszédos települések: Mezőberény, Csárdaszállás, Körösladány.

Története

Egykori halászfalu. A község nevét 1221-ben említi először a Váradi Regestrum, egy peres ügy kapcsán Terechaként. A per Calanda fia, Pál nevéhez fűződik. A "Köröstarcsa" elnevezés a Tarcsa személynévből ered, melyhez hozzájárult a Körös előtag. Kőkorból származó régészeti leletek bizonyítják, hogy a település már régóta lakott hely. 1383-ban a települést 12 jobbágytelek formájában a megye legősibb és legtekintélyesebb családja, az Ábrahámfi család birtokolta. Az 1400-as években megyegyűlést is tartottak itt. 1500-ban egy Veér nevű földbirtokos udvarházat építtetett ( mai polgármesteri hivatal ), majd a község a török uralom alatt elpusztult, s csak 1700-ban épült újra. 1720-ban 44 család élt itt. 1851-ben a lakosság száma már 3446 főre emelkedettakik állattartásból, szőlő- és gyümölcstermesztésből ill. halászatból éltek. Atarcsaiak gyúnyneve, a "halkörmölők" arra utal, hogy a falut a XIX. század végéig híres halászati központnak tartották. 1891-ben már 5385-en élket itt. A 18-19.-ik században többször pusztított a kolera és a pestis. Az első híd 1880-ban épül,a jelenlegi hidat 1978-ban adták át. Itt halad át a 47-es főút. 1881-ben hatalmas árvíz pusztított. A Kettős-Körös hullámtere vadregényes, ligetes tájék, a bal partján a hullámtér helyenként 100 méteres, a töltés lábánál kubikgödrök sora húzódik. A Körös völgy csaknem egésze védett, akárcsak a közeli kunsági puszták túzoktelepei, vízi- és énekesmadarak fészkelő helyei. A településen kívül a töltések mellett Körös holtágak sorakoznak, Paprév-zug, Németjárói-holtág, Erdő-zug, Harcsás-zug, melyek egy része vízinövénnyel lassan telítődött, benőtt, sekély vizű, vagy már kiszáradt. A köröstarcsai jegyző 1864-ben ezt írta: “Harcsás-zug arról nevezetes, hogy a harcsa halaknak e zug melletti körös kanyarulatba állandó tanyájuk vólt, csupán harcsa halakat e helyen igen nagy mennyiségben lehetett kihalászni, - de a víz szabályozás által már ez is elenyészett.” 1944 októberében a németek legelőnek használták a Csorda legelőt(gerebcsény rész ), majd 6-án a szovjet páncélosok felszabadították a községet. A református templom 1794-96 között épült a kecskeméti Fischer Ágoston által, ún. copfstílusban. Tűzfigyelő tornyát 1859-ben egy emelettel megtoldották és körfolyosóval látták el. A templomkertet 1894-ben kerítették körül. Akertben található I. és II. Világháborús emlékművek, melyeket a köröstarcsai áldozatok emélkére emeltek, Istók János és Mladonyiczky Béla szobrászművészek alkotásai. 1728-ban volt Köröstarcsa-Körösladány határjelző pere, ahol a Vén Márkus, mint hamis tanú szerepelt: Arany János: A hamis tanú. A Paprév-paperdeji részen szentkép volt felállítva – írja 1867-ben a jegyző.

Nevezetességei

A Községháza eklektikus jellegű épülete magánvilla volt, 1929-ben építtette a Petneházi család. A mögötte fekvő százéves kert – ma liget – a helyi fiatalság kedvelt nyári szórakozóhelye. Bejáratánál az 1997-ben felállított székely kapu Kovács András köröstarcsai származású fafaragóművész és fiai alkotása.

A régmúlt emlékeit a falu Tájházában gyűjtötték össze, ahol állandó kiállítás keretében tekinthető meg a régi időkben használt tárgyak, eszközök.

1992 óta minden évben itt rendezik meg a Megyei Amatőr Művészeti Fesztivált, amelyen számos ismert előadó és híres együttes lépett már fel. A rendezvényen minden korosztály talál magának való programot.

A Kettős-Körös és holtágai, illetve a liget mellett nemrégiben kialakított horgásztó remek lehetőséget kínál a horgászat szerelmeseinek. A Körös partján szabadstrand és hajókikötő várja a pihenni vágókat; itt nemcsak fürdésre, hanem csónakázásra, vízibiciklizésre is lehetőség van.

A környéken különösen sok a fácán, az őz és a vadnyúl, így a község a vadászok körében is hamar ismertté vált.

Körös-Tarcsa veszedelme

Békés megy egyik erőteljes erőteljes községének, Körös-Tarcsának életében örökké gyászos emlékezetű lesz az 1881-ik év március 14-ik napja. Az előző napokban folyvást tartott meleg esőzések , melyek többször nyári záporhoz hasonlítottak, rohamosan emelkedő áradásba hozták a Körös folyókat s március 13-án Körös-Tarcsa határában a víz eddig soha nem tapasztalt magasságot ért el, annyira, hogy az ár ostromával mindenkor sikeresen küzdött, s ahhoz az idén is jól elkészült lakosság aggodalommal tekintett a tavaszi napokban elmaradhatatlan vihar kitörése elé, mely egyedül a község védekezésére utalt 12 kilométer hosszú védgátvonal fenntarthatását ily rendkívüli vízállás mellett kétségessé teendi. A vihar március 13-án délután kitört, este már valóságos orkánná vadult. A lakosság újult erővel fogott a küzdelmessé vált munkához, de az éjszakai vihar által a mérföldnyi szélességű árterületről roppant erővel felcsapó hullámverések miatt a védelem végre lehetetlenné vált, a gátvonal koronáit több helyen elmosta a hullám, s március 14-én 4 órakor, éjnek idején félrevert harang hangjai már az árvíz kitörését hirdették. E vészjel egyszersmind a Körös folyó védvonalának feladását, s az összes erőnek a községi körgát építésére való fordítását jelzé. A munkaképes lakosság elszántan vette föl az utolsó védelmi harc küzdelmét, mi alatt bent a nők és a gyermekek, a kétség keserűségének árjától borítottam, a magasabb helyekre való költözködés siralmas munkáját végezték. Óh, e költözködés közben is már oly szívet rázó volt a békében lakozott családtagok búcsúja, a szeretett tűzhelytől, pedig e búcsú még nem volt reménytelen! E költözködés útjára is oly sok könny hullott alá, pedig az az út nem a kedves emlékű és szép reményű otthon temetkezésének útja volt még. De e könnyek végül is előjelei lettek ama pusztító árnak, mely néhány óra múlva magának a községnek is legnagyobb részét elborította. Az elemekkel való küzdelem lehetetlenné vált; délután öt óra felé hármas harang vészjelzése hirdeté, hogy az ár keresztül tört a községi körgáton is. A munkások futva siettek mielőbb eljutni családjukhoz, de a rohamosan terülő árvizet nem mindenik előzhette meg, sokan elvágatva lévén a hazatérés egyenes útjától, kerülő ösvényeken késő este érkezhettek vissza, s ekkor is kialudt tűzhelyüknek csak környékéhez, hogy családi életüknek ezen, már bírt, ígéretföldjére már soha többé be ne mehessenek. Néhány óra múlva s kivált a vészt követett reggelen iszonyú képe tárult fel a pusztulásnak. A határ nyolc tizedrészét, s ezen az évi termés reményét az árvíz hulláma fedte el. A községnek háromnegyed része, 431 ház elboríttatott. Ezeknek lakói részint a szomszéd Mező-Berénybe, részint itthon a magaslatokon épen maradt házakba menekültek, – itt a testvéri szeretetnek ölelő kebelére ugyan, de a mely ily körülmények között csak együtt sírni tudott, – vigasztalni képes nem lehetett; – részint a temető magaslatán keresték életük biztonságát. A lakosság megmenthette életét, de alig menthette ki házában őrzött vagyonát az árvíz temetőjéből, s kint a még nagyobb rohammal megtámadott tanyákról – melyek közül 210 csakhamar összeomlott – jószágait más határra űzte az ár, takarmányait szétszórta a viharkorbácsolta hullám. S így lett egy – bár lassú, de biztos haladásban volt s a fokozódó virágzás elé joggal tekinthetett alföldi magyar község 5000 lelket számlált lakosainak vagyoni állása, községi élete, egyházi s távol jövőre ellátott iskolai intézményeinek emelkedése, önhibáján kívül alapjában megrendítve, hogy ezen szorgalmas, takarékos, magyar szokásaiban, jellemében még romlatlan – s csaknem két századon át a jövő biztosításáért tenni,áldozni tudott boldog nép, néhány órai pusztítás miatt a szétzüllhetés nehéz sorsának nézzen elébe. Szomorú kilátás a jövőre, a jelen nehéz helyzetének még mindig bő forrású könnyein keresztül. De a remény, mely az isteni gondviselésbe vetett hit mellett az önbizalom erejéből és az emberbaráti szeretet részvétéből táplálja biztatásait, vigasztaló fényt derít a lesújtott szerencsétlenek szomorú helyzetének borulatára. Ő csász. És apostoli kir. Felsége volt az első, ki feléje a megmentés felemelő kezét nyújtotta,midőn magánpénztárából 2000 forint adományt utalványozni legkegyelmesebben méltóztatott. Mindjárt az első napokban siettek segélyükkel szomszéd és távolabbi községeink. Állam-kormányunk pedig az ínségesek rendszeres élelmezéséről folyvást atyailag gondoskodik. Ámde a romokból való kiépülhetésre, a jövő biztosítására nézve nem elég a lakosság önereje, mely hajlékának romjait még ma sem képes megközelíteni, s az ár elvonulása után is még sok ideig meg lesz fosztva a jövedelem forrásától. Itt is a munkás részvét lehet a jobb jövőnek egyik záloga. Emelje ki azért a szerencsétleneket a részvét a pusztulás romjai közül és segítse eljutni a szabadulás révpartjához; – hadd hirdesse a romok fölött megújult élet a részvét alkotó erejének dicsőségét, s ezrek és ezrek szívében élessze föl, a nemzetségről nemzetségre átöröklő hála legnemesebb áldozatát!!

Forrás: Zsilinszky Mihály – Részvét a körösvölgyi árvízkárosultak javára (1881)

Híres emberek

Bartalus Ilona zenepedagógus 2000-ben vehette át a Köröstarcsa Díszpolgára kitüntetést.

Itt született 1824-ben Szabó Károly történész (Köröstarcsa, 1824. – Kolozsvár, 1890.), akiről a helyi művelődési házat is elnevezték.

Történész, bibliográfus, egyetemi tanár, a MTA tagja, az 1848-as szabadságharc főhadnagya. Joggyakornok volt Késmárkon, táblajegyző Pozsonyban. 1845-ben ügyvédi oklevelet szerzett, majd Pesten dolgozott. A szabadságharc bukása után 1850-ben tért vissza szülei házába Köröstarcsára, majd a Teleki levéltárat rendezte a sziráki kastélyban Teleki József mellett. 1855-59 között a nagykőrösi református gimnázium tanára. 1859-től Kolozsváron az Erdélyi Múzeumi Egylet könyvtárosa és a Református Kollégium tanára. 1873-tól a Kolozsvári Egyetem magyar-történelem tanára, majd az egyetem rektora. A régi magyar irodalom kiemelkedő kutatója. Forrásfeltáró, rendszerező és bibliográfiai munkássága alapvető jelentőségű a régi magyar történelem kutatása számára. Szophoklész és Euripidész drámáiból valamint Thyerry történelmi munkáiból is fordított magyar nyelvre. 1890-ben honvédtiszti köpenyében temették el szeretett leánya mellé a házsongárdi temetőben. Szabó Károly emlékét a Művelődési Házon elhelyezett Baji József művészi domborműve és utcanév őrzi.

Körös-Tarcsai Véér Farkas

Békés vármegye több jeles családot adott Erdélynek, kik többnyire a török hódoltság terjedése alkalmával húzódtak a téres alföldről Erdély békésebb völgyei közé. Ilyen volt a Körös-tarcsai Véér család is, mely régebben Muronynak neveztetett s első ismeretes őse Murony Jakab 1449-ben élt. Ennek lehetett fia Véér András, kinek 1473-ból egy magyar nyelven írt nyugtája maradt fenn, mely az 1833-ik évi Tud. Gyűjteményben közzététetett. E Véér András, mint Szilágyi Erzsébetnek, a király anyjának udvarmestere kapta adományba a körös-tarcsai birtokot Mátyás királytól, s abba a budai káptalan által be is iktattatott. 1478-ban pallosjogot is nyert. A család a XVI. Században Véér Mihály által szakadt Erdélybe, s ott azóta mai napig a főurak között foglalt helyet, s Erdély legelső családjaival házasodott össze u. m. a Kornis, Bánffy, Torma Teleki, Apor, Gálfalvi, stb. A híres első Teleki Mihálynak neje, a magyar hölgyek egyik legjelesebb példányképe, Véér Judit volt. E családból született ama kitűnő férfiú is, kinek arcképét, s rövid életrajzát e lap t. olvasóinak is ezúttal bemutatni szándékozom. Körös-tarcsai Véér Farkas egyike volt azoknak, kikre Erdélyország és fiai mindig szeretettel és büszkén fognak visszatekinteni mindaddig míg polgári szabadság és alkotmányosság iránt fogékonyság lesz keblükben. -1799-ben született, atyja Véér György, édes anyja osdolai gróf Kun Rozália volt iskoláit s jogi tanulmányait a kolozsvári református főiskolában végezte, s aztán Marosvásárhelyre ment a kir. Táblára kancellistának , itt letette a jogi cenzurákat s aztán a vármegyei életbe vonult. Már fiatal korában kitünt éles esze, erős itélő tehetsége s szilárd jelleme által. Családja Belső-Szolnok vármegyében bírt Törpény, Alsó-Gyékényes, Sófalva, Kodor stb. helységekben; ez utóbbiban van a család sírboltja is, ő maga azonban állandólag Sófalván lakott. Midőn 1830-ban, Erdélyben is mozogni kezdtek s Széchenyi zúgó hangjai az erdélyiekre is élénkebb hatással kezdtek lenni, különösen négy vármegye központján gyúlt fel a világosság – Kolozsvárt, hol b. Wesselényi Miklós, Nagy-Enyeden, hol Szász Károly és b. Kemény Dénes, Maros-Vásárhelyt, hol b. Kemény Pál s aztán a székely urak és Déésen, hol Véér Farkas állott az alkotmányos párt élén. Véér Farkas első felléptével feltűnt, mint jeles szónok s 1830-ban a vármegye gyűlésén ő indítványozta, hogy a törvények ellenére kívánt újoncozást meg kell tagadni, hallatlan merészség volt abban az időben, minden ismerőse megrémült s rokonai még az elfogatástól is féltették, annyival inkább, mert nemcsak hogy vármegyéje elfogadta az indítványt, de magáévá tette az ország minden szabadelvű vármegyéje a Felséges főkormányszék tanácsosainak nagy rémületére. De Véér Farkas itt nem állapodott meg, hanem csatlakozván a már említett férfiak társaságához, kik „Vándor patriótáknak” nevezték magokat, bejárták Kolozs, Alsó-Fehér, Küküllő vármegyét nem különben Maros és Udvarhely széket s itt a markalisokon és a társas körökben terjesztették az ország újjászületésének s az alkotmány teljes visszaállításának szükségességét és módozatait megvitatták. Véér Farkas ez idő óta az ország vezérférfiai közé számíttatott s vármegyéje már a legközelebbi 1834-iki országgyűlésre követévé választotta s követe is maradt vármegyéjének 1848-ig, mely idő alatt mindig a szabadelvűek pártjában harcolt, b. Wesselényi Miklós, b. Kemény Dénes, Szász Károly, gróf Teleky Domokos, gróf Teleki László, Pálffy János, gróf Bethlen János, gróf Gyulai Lajos, gróf Rédei János, Antal Imre, Mikó Mihály s még oly sok derék hazafi társaságában. Az első minisztérium 1848-ban Belső-Szolnok vármegye főispánjává nevezte ki. Ezen év végén Urbán cs. tábornok elfogatta s lándzsás oláhokkal Kolozsvárra kísértette, de pár hét múlva Bem tábornok diadalai kiszabadították s ismét elfoglalta a székét. A forradalom után mint annyi jeles társa, ő is üldöztetett, aztán falusi magányába vonult és csak társadalmi úton vett részt a felejthetetlen gróf Mikó Imre társaságában az erdélyi muzeum-egylet, a gazdasági egylet és a kolozsvári nemzeti színház-egylet alapításában. 1861-ben ismét főispán, de csak egy évig; míg végre 1865-ben jobb jövő reményében újra vármegyéje főispáni székében látjuk az ősz férfiút, de már nem sokáig lobogott az egykor oly hatalmas élet fáklyája. 1867. március 24-én örökre elhamvadt. Véér Farkas magas, száraz ember volt, fiatal korában nagyon érdekesnek tartották; mint szónok eredeti s a maga nemében mondhatni páratlan volt. Rendkívül beható, éles boncoló és cáfoló tehetsége, mellyel ellenfeleit tönkreverte, félelmetes ellenné tették a vitatkozásban. Mély, tompa mellhangon kezdett szólani és csendesen, de aztán hangja emelkedett, terjedett s majdnem ezüstcsengésűvé vált. Magánéletében jó rokon és hű barát volt, kitűnő mezei gazda, rendtartó, vagyonos ember, családot nem alapított és így utódjai sem maradtak mások mint mi, hazája fiai, kik szerencsésnek nevezzük magunkat, hogy a gondviselés néha-néha oly jeles férfiakkal ékesíti sorainkat, mint a milyen volt Körös-tarcsai Véér Farkas.

Deák Farkas

Forrás: Zsilinszky Mihály – Részvét a körösvölgyi árvízkárosultak javára (1881)
www.abbcenter.com

Következő községek

További községek